Valahol egyszercsak elmaradtak azok a finom mozdulatok. Pedig annyira szerettem őket, annyira elbűvöltek, az egész tested ahogy mozdult, kecses ujjaid ahogyan siklottak a levegőben, a hajad lebbenése, lebegése, és a ruháid, ahogyan fújta őket a szél.... Egyszer mindenemet feláldoztam ezért a szépségért, és most semmim sincs. A lágyságot, ami a mennyországot rejtő, puha felhőket hozta el nekem, már kiélezte az idő, és a finom mozdulatok helyett pofonok jöttek, de nem bánom. Már nem tudsz megérinteni úgy, hogy belém ne karmolnál, hogy ne hagynál nyomot a bőrömön és a bőröm alatt. Már nem tudsz úgy végigsimítani a hajadon, hogy ne látnám, ahogy ott marad csomókban a kezedben, vagy ne látnám száraznak és ősznek a hajszálaidat. Már hiába öntesz parfümöt magadra, ruháid ráncaiból árad a molylepkeszag. Büszke tartásod, gyönyörű alakod körülragyogja a nap, és én tudom, hogy egyszer elhamvaszt téged ez a fényesség. Elsorvadsz majd, mint minden ember, és veled együtt sorvadnak el azok, akik szépnek láttak, akik veled voltak, meghalnak a barátaid is, és végül nem marad senki, aki pontosan emlékezne rád. Egyszer egy fény engem elvakított. Megbolondított. És kifakított. Nem maradtak többé szavak bennem, sem értintések, csókok, vágyak, mert mindent, mindent neked adtam, én fényes angyalom. Mikor minden a tiéd lett, már nem volt mit szeretni bennem, egyszercsak eldurvultak a finom mozdulatok. A te fényességedben szürkültem meg. A te szépségedbe hervadtam el, de nem bánom. Szerelemből tettem.